egy angyallány napjai ;

egyetlen

néha csak egyetlen kívánságom lenne. csak egyetlen egy, valami olyan, ami más életét tenné újra egészségessé, valami olyan, ami mást tenne boldoggá, valami olyan, amitől más újra mosolyoghatna. valami olyan, ami miatt ezrek lélegeznének fel megkönnyebbülten, valami olyan, amiért igazán érdemes lenne élni. valami olyan, amitől könny csordulna ki szememből, valami olyan, amit sosem tudnék elégszer megköszönni. valami olyan, amitől újra az a csodálatos melegség fogna el, valami olyan, amitől egyetlen szó milliókat érhetne. valami olyan, amivel megtanulhatnám, hogy nem tudom elégszer megköszönni azt, hogy élek, hogy vannak, akik szeretnek, hogy van családom, tető a fejem fölött, és van egy valaki, akit mindig is szeretni fogok, és szerethetek

még ha nem is tudom most elmondani neki

az igazság az, hogy csak egyetlen kívánságom lenne
egyetlen egy

- saját -

igazából nem tudom, mit írjak. nehéz írni. sokszor nyitottam meg a blog ablakát, vagy határoztam el, hogy ma igenis írni fogok, mesélni, kiönteni mindazt, ami az elmúlt két hétben történt, de valahogy nem éreztem rá magam eléggé felkészültnek. és most sem érzem annak magam.

nem mondom, hogy nem fáj. de, borzasztóan fáj. nagyon mély tehernek és szomorúságnak érzem az egészet, és akárhányszor hosszadalmasabban beszélek vagy írok róla, elsírom magam. nem tettem túl magam rajta, és egy ideig nem is fogom. egyszerűen csak telik az idő, ami enyhíti valamennyire a dolgokat. nem enyhíti. rosszul fejeztem ki magam. tompítja.

csak telik az idő, csigalassúsággal, vagy robogó vonatként. némelyik nap annyira egybefolyik, hogy az unalom és a fáradtság szinte megöl, máskor pedig mire észbekapok, eltelt a nap, akármennyire üresnek éreztem azt, már aludni kell. nem tudom kialudni magam eléggé, soha. órákat akarnék aludni, hosszas órákat, annyit, hogy átaludhassak egy egész napot, egy hetet, egy évet, hosszú időt.

az egész pocsék hangulatot csak tetézi a rossz idő, amit annyira utálok. sokszor örülök neki, de most nem tudok. úgy érzem, egyszerűen közönségesen azt mutatja, ahogy érzek. pocsékul

nem tudok odafigyelni semmire. képtelen vagyok igazán komolyan koncentrálni, és mindent félvállról veszek. egyszerűen nem érdekel. a külvilágnak mosolygok - és isten a tanúm rá, hogy igyekszem jól csinálni -; nem szeretném, ha letörtnek látnának. azt látták, hogy pár nap után újra mosolyogtam, újra velük voltam, újra ebédelni akartam, emiatt megnyugodtak. amúgy sem lenne szükségem a szánakozásukra. és most nem őket hibáztatom!

egyszerűen mindent összevissza érzek. hol lenn vagyok, aztán felkaparom magamat pár óra vagy nap erejéig, és megint itt kötök ki. sírógörcseim vannak, és sokszor a sötétben, edzés felé menet pityergem ki magam, hogy mielőtt kérdezősködni kezdenének, ne előttük kezdjem előről az egészet.

próbálok pár dologba menekülni. sokat olvasok, és többé-kevésbé a tánc is elveszi a figyelmemet mindenről. bár nem várok egy edzést sem, sőt, még a most szombaton lévő országos versenyemet sem, amiben duóban és csoportban is hatalmasat kéne teljesítenem, lévén, hogy a csapatot én viszem szinte középen első sorban végig, túl nehéz feladatnak tűnik most. egyszerűen csak nem érdekel. nem tudok mit kezdeni magammal. majd lesz, ami lesz. természetesen bele fogok mindent adni, elhagyni nem fogom magamat. ezt megfogadtam. ennyire szerencsétlen nem leszek.

most is ezt az egészet önsajnáltatásnak érzem. nem tudom. semmit nem tudok, minden mindegy, és igazából

leszarom

sajnálom

? "egyetlen" was Posted On: 2010. november 22., hétfő @16:09 | 0 hozzászólások ?

« Older posts | Newer posts»