milyen fura, régen utáltam az esőt, mert mindig lehangolt. most letöltöttem agnes obele albumát, és valami fantasztikus háttérzene ehhez a csodálatos időjáráshoz. mindjárt indulok kedves barátnémhez, dórihoz. az odafelé vezető esős úton lesz időm elmélkedni.

felhúzom kedves cicmó pulóverét, jól belefúrom majd a buksimat, bedugom a fülem az átmeneti fülhallgatómmal, és élvezem az odautat.

megyek is, drágáim

este lehetséges, hogy jelentkezem

hacsak nem elégítem ki grace klinika függőségem további igényeit

 

a francba is! itt az ideje lezárni a múltat? 

egyáltalán hogy lehettem ekkora kétségbeesett eszement régebben, hogy képes voltam megjegyezni, és azóta nézni? egyáltalán miért érdekel? mi a francért voltam képes azt nézni, vajon az ő fejében mi jár? vagy egyáltalán ő is úgy érzett-e, ahogy azt nekem elmondták? miért érdekel? egyszerűen borzasztóan elegem van abból, hogy előtűnik ez az egész 2-3 hét, mint egy rémálom. néha álmomban is, de elég, ha csak néha-néha eszembe jut. egyáltalán miért sirat meg ez az egész? miért bánt, még mindig?

szörnyen fájt, szörnyen. 

de akkor is túl kell lépnem, az istenért. magamért. magunkért. a kapcsolatunkat hiába nem befolyásolja. egyszerűen csak az én pillanatnyi kedvem képes teljesen letaglózni.

folyton felkavar, folyton. eszembe jutnak a reggelek, az, ahogy a tictacjaimat szopogattam, az orbáncfűtea, az esti tabletták, az, amikor mentem-és jöttem buszokon, amikor eltévedtem egyedül, és akaratlan vettem észre, hogy oda tartok, ahova már nem kell, hogy menjek. mind, mind mind! mióta érdekel engem a múltam? mióta rágódok én ilyen dolgokon? ezt ezer éve nem csináltam. akkor is jött egy pillanat, mikor eldöntöttem, lezárom.

és azt hiszem ez az a nap, amikor ma ezt megteszem.

megtörtént. igen, megtörtént. fájt. neki is, nekem talán jobban. nem tudom. nem akarom emberek fájdalmát méregetni. tanultunk. azt mondta ő is, sokat. azt mondta, nem jelentett neki semmit. nem várok bizonyítékot. nem várok semmit, csak hogy elmúljon. hogy úgy érezzem, megint igazán fontos vagyok. hogy első. olyan, akit a tenyerén hordoz, és nem számít más.

nagyon szeretem, és szerencsére az idők változnak

eszméletlen jól érzem magam vele

megváltoztunk. ő is, én is. abszolút. én megállás nélkül azon vagyok, hogy élvezzem az életet, és egyre jobb, és jobb legyen. őszinteséget várok, várunk, mindig. úgy érzem jó irányba haladok. de az aggódásaim visszahúznak.

mindenkinek van hibája, nem? miért akarok megfelelni? tökéletesen elég vagyok. nem sok, nem kevés. beteljesítem teljesen. sugárzom.

nem vagyok hajlandó egy ilyen ember miatt kevésnek érezni magam. elmúlt. megtörtént. lezártuk. akkor miért kérdezem azt, hogy vajon ő is?

mindenképp megbeszélendő dolog.

én tudom, hogy ma szépen elbúcsúzom attól a két vagy három héttől, amit akkor átéltem.

már nem előrébb visz, mint akkor.

de tinus előretör!

még nehezen tudok mit kezdeni a dühkitöréseimmel. folyton minden jól megy, minden szuperül történik, és még milliónyiszor sem tudnám elmondani, milyen jó ez a nyár. de belül néha vannak ezek a dolgok, amik történnek, és egyszerűen folyton próbálnak visszarántani oda, ahol most egyáltalán nem szeretnék lenni. nem értem, miért kell megint ezt az ősrégi témát bántani. eddig szépen lehiggadt minden, és most ezt a sebet újra és újra fel kell tépni. egyre logikátlanabbul viselkednek velem, és azokkal is, akiket szeretek. vajon mi a megoldás? hagyjam, hogy a dolgok jóra forduljanak, mint eddig? folyton megoldásokon töröm a fejem, de mindig rájövök, hogy igazából nincs. nem tudom abbahagyni sokszor a sírást. mindig elfolytom, mert már túl sok mennyiségben tenném. de úgy érzem, mikor meg elfolytom, valami lezáratlan dolog marad bennem.

talán ma okkal kellett végül egyedül maradnom. szépen elterveztem, hogy megcsinálom azt a pozitív kívánságtáblát is, amire ha ránézek majd, mosolygok. már a gondolatától is elfog az öröm. de most nem tudok mit kezdeni ezzel a dühhel és szomorúsággal, talán csalódottsággal. hagyjam a francba? végül is ha csak mérgelődöm, nem jutok előrébb. hogy ez milyen nehéz dolog! túllépni a pillanatnyi kedélyállapotunkon. ez tényleg nagyon nehéz. mit sem törődve erősen belekezdeni valami olyan dolog csinálásába, ami épp egyáltalán nem passzol a kedvünkhöz, de egy idő után megnyugtat, és felvidít. ez olyan, mint amikor idegesen megpróbálok vidám zenét hallgatni. az az egy, ami sosem működik. bár nem is próbáltam eléggé azt hiszem, mert mindig csak jobban felhúztam magam. de talán legközelebb már jól fogom tudni kezelni ezt is.

hogy őszinte legyek, mindent túlaggódok. és most nem magam szidom, csak muszáj leírnom, és belátnom dolgokat. bármi kicsit is rossz, vagy negatív dolog történik, elkezdek félni, és kalkulálni. attól meg, hogy szembesülök azzal, hogy mennyire túldramatizálom a dolgokat, méginkább elkeserít, mert nem akarok rossz tullajdonságokat. nem akarok olyan ember lenni, akinek hibái vannak, vagy negatív dolgai. és akkor itt jön a másik negatív dolog, a félelem a kudarctól, vagy attól, hogy nem felelek meg. önmagam akarok lenni, de nem görcsösen, értitek? májusban ráléptem egy olyan útra, ami a magam felé vezető utat jelenti. rengeteg görönggyel néztem szembe az úton, de átmentem rajtuk, és utólag nagyon büszke vagyok magamra, amiért idáig eljutottam. de nem akarok elakadni! olyan nagy elszántságot, szenvedélyt, örömet, és pozitivitást, vidámságot szeretnék átélni, mint az út elején! és szeretném, ha ezt ő is érezné. ha végre ő is megtanulna kicsit örülni, ha az ő dolgai is rendbejönnének, és ha az én vidámságom és hatalmas szeretetem ösztönözné őt is arra, hogy jobb kedve legyen. tudom, hogy rendbejönnek a dolgai, bár sokszor tűnik kilátástalannak, de tudom!

néha úgy érzem, a szívem apró darabokban van. olyan pici darabokban, mint amikor egy üvegpohár lezuhan az asztalról, és pinduri darabkákra szóródik szét a konyha kövén, millió irányba. minden nap tudom, hogy erősnek kell lennem. olyan erősnek, mint mindig; hiába tudom, hogy ezt a végtelen jó lelkem nem érdemli meg. néha arra gondolok, hogy majd ez megváltozik, és most nincs más ellenszer rá, mint eltűrni azt, ami történik. csendben tűrni. hisz már nem dühöngök, nem ordítozok, nem veszekedek. nem látom értelmét. minek tenném? ha nem sikerült három éven keresztül semmit változtatnom, akkor most sem fogok tudni. és ezt nem azért mondom, nem nem hiszem, hogy nem történnek csodák. azért mondom, mert ez az egész teljesen logikátlan. teljes mértékben. a viselkedésmódjuk, a magatartásuk, a nevelésük, minden. kiszámíthatatlanok. egyszerűen már sikerült arra a felismerésre jutnom, hogy hiába változom, hiába leszek jobb és jobb, hiába képtelenség belémkötni, hiába nem teszek semmi olyat, amiért elvethetnének, megteszik. az egyikük talál valamit, aztán mint megannyiszor, sárba tipor, és olyan jelzőkkel illet, amik még csak nem is illenek rám. aztán jön a képmutatás. az egész 'én vagyok a példaszülő' dolog. a kommentárok, hogy mindenki azt higgye, ő mennyire szeret, és hogy mennyire értékel mindent. azt miért nem írja oda, hogy két percre rá engem hibáztat azért, amiért neki ilyen élete van? vagy hogy hogy utál azért, amiért vagyunk neki? amiért nem úgy sikerült az élete, ahogy másé? miért én tehetek erről? tehetek arról, hogy hárman vagyunk? vagy arról, hogy ez azzal jár, hogy nagyon nehéz ennyi minden felé figyelni? hisz ott a munka, ami után szintén minket tekint olyan dolognak, akiken levezetheti minden feszültségét. vagy tehetek arról, amiért nincs egy barátnője sem? hisz már számtalanszor ültem le mellé, hogy mesélje el, mik a problémái. múltkor sikerült kiböknie. tanácsot is próbáltam adni. elmondtam, hogy eléggé felnőttem már ahhoz, hogy merjen nekem beszélni a bajairól. nem vagyok már hat éves. megértem a problémáit, sőt. cselekedni nem tudok helyette. de többet sem vagyok képes adni egy 18 éves felfogásánál. sőt. szerintem sokkal értelmesebb vagyok, mint néhány osztálytársam. és ezt minden egoizmus nélkül mondom. de én rég túlléptem már sok dolgon ahhoz, hogy ne ragadjak le ott, hogy a legnagyobb problémám az, hogy nem kapom meg azt a magassarkút 13 ezerért, amit kinéztem a zarában, vagy isten tudja hol. nem tudok többet adni. nem tehetek arról, hogy hárman vagyunk. nem tehetek arról, hogy nincs barátnője. nem tehetek arról, hogy ekkora hitelünk van, és arról sem, hogy a munkája szörnyen leszívja. nem tehetek arról sem, hogy nem tud többet keresni. nem tudok kiigazodni. baj, ha nem vagyok otthon, és az is baj, ha otthon vagyok. baj, ha vannak barátaim, mert kritizálja őket megállás nélkül, de az is baj, ha nincs senkim, mert akkor meg egy begyöpösödött különc vagyok. baj, ha van rajtam pár plusz kiló, mert dagadt vagyok, és méginkább elhízok a szerelem miatt, és olyan leszek mint ő. de most, hogy lefogytam, ez is baj, mert ő meg képtelen megcsinálni, és ő egy szar alak, mert ő nem tudja ezt így megtenni, mint én. ja, és még mindig van rajtam 3 vagy 4 kiló, amit mondott. tényleg arra van szükség, hogy látványosan a képeim alatt kommentekben dicsérgessen? a szemembe dicsérjen. nekem mondja, hogy jól áll egy felső, ne pedig azért óbégasson, bármikor meglát valami rövidebben, hogy nagyok a combjaim, vagy széles a csípőm, vagy isten tudja. tényleg! én ezeket már rég feladtam. rájöttem, hogy hiába kerülöm őt nagy, hatalmas nagy ívben, akkor is elintézi, hogy haza kelljen jönnöm a világ másik feléről egy olyan munkáért, ami 15 perc alatt megvan. nem baj. én ezek ellenére is mosolygok. csendben dühöngök, mert tudom, hogy hangosan már nincs rá szükség. imádok élni, imádok mosolyogni, imádok vidám lenni, és egyszerűen nem fogja az életkedvemet, és a napjaimat tönkretenni. túlságosan szeretek ahhoz itt, ezen a szuper Földön lenni, hogy miatta eldobjam minden jó érzésem. ennek ellenére sem tudom nem szeretni. inkább csak képtelen vagyok megbocsátani. és erre minden egyes nap rádöbbenek. és tudom, hogy muszáj leszek megtanulni majd felnőttként ezeket a dolgokat mind-mind félrerakni. mert ezek a dolgok, amik történtek ez a pár év alatt, teljesen megváltoztattak. és nem annak köszönhető ez, hogy kamaszodom. persze, folyamatosan egyre érettebb vagyok. de már rég túlléptem az idióta korszakomon. réges rég, és ezt ő is megmondta.

akkor miért bánt még mindig?

 

igazából tökéletesen jól vagyok. :) de tényleg! ez a nyaram eddig egyszerűen szuperül alakul. nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog sikerülni. talán azért van így, mert sokat változtam. a hozzáállásom a dolgokhoz - és még sorolhatnám. értékelek dolgokat. szélesen mosolygok. sokat strandolok, barátnőzök - és ha már itt tartunk, fantasztikus két napot töltöttem Laurával. ez a lány fantasztikus. és egyszerűen nekem is fantasztikus kedvet csinált. hirtelen úgy érzem bármit elérhetek. akármit. én vagyok a szupernő. és tudom, hogy minden, amit szeretnék, valósággá válhat. és ez annyira jó!

a nyár alapvetően most a strandolásokról szól, a kelly clarkson számokról, az új zenéimről, dávidról, a sok nevetésről, a néholi sütögetésekről, az angolozásról, az olvasásról, az utazgatásról, és tulajdonképpen minden olyan dologról, amit szívesen csinálok. :)) ráadásul augusztus második hetében dáviddal is nyaralunk négy napot. tudom, hogy fantasztikus lesz az is :))

azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy a kedvenc Paulo Coelho határidőnaptárom, amit még tavaly augusztusban kaptam, és januártól kezdődött, végig van írva eddig. hihetetlen. rengeteg naplóm volt, egészen 2000 óta, megrögzött naplóíró vagyok. azóta azonban ezeket felváltotta a blog, de azt hiszem, ez életem első olyan határidőnaplója, aminél minden egyes napot végigírtam. beszéltem benne jó napokról, rossz napokról, félelmekről, nyűgről, nevetésről, mindenről. annyira jó. pont a 18. évem előtti évet jellemzi. ez a bűvös 17-es azt hiszem tényleg igazán jól sikerült. azt hiszem majd a szülinapom előtti nap elkezdem igazán végigolvasni. ráadásul minden hónap végén összegzést csinálok a pozitív történésekből. és olyan jó visszaolvasni mennyi szuper dolog történt velem.. :))

minden egyes napom fantasztikus. nyamm. jó élni! :))

azt hiszem jövőhéten megyek mamihoz hajatfestetni. olyan nagy már a hajam, szent szűz ég! legyen még kétszer ekkora és ennyi. ahh.

írjatok kívánságlistát!

ti mit kérnétek, ha egy napra megkaphatnátok életek dzsinnjét? :))

szép napokat !

olyan gyorsan telik a nyár, és olyan jó minden egyes nap!