néha úgy érzem, a szívem apró darabokban van. olyan pici darabokban, mint amikor egy üvegpohár lezuhan az asztalról, és pinduri darabkákra szóródik szét a konyha kövén, millió irányba. minden nap tudom, hogy erősnek kell lennem. olyan erősnek, mint mindig; hiába tudom, hogy ezt a végtelen jó lelkem nem érdemli meg. néha arra gondolok, hogy majd ez megváltozik, és most nincs más ellenszer rá, mint eltűrni azt, ami történik. csendben tűrni. hisz már nem dühöngök, nem ordítozok, nem veszekedek. nem látom értelmét. minek tenném? ha nem sikerült három éven keresztül semmit változtatnom, akkor most sem fogok tudni. és ezt nem azért mondom, nem nem hiszem, hogy nem történnek csodák. azért mondom, mert ez az egész teljesen logikátlan. teljes mértékben. a viselkedésmódjuk, a magatartásuk, a nevelésük, minden. kiszámíthatatlanok. egyszerűen már sikerült arra a felismerésre jutnom, hogy hiába változom, hiába leszek jobb és jobb, hiába képtelenség belémkötni, hiába nem teszek semmi olyat, amiért elvethetnének, megteszik. az egyikük talál valamit, aztán mint megannyiszor, sárba tipor, és olyan jelzőkkel illet, amik még csak nem is illenek rám. aztán jön a képmutatás. az egész 'én vagyok a példaszülő' dolog. a kommentárok, hogy mindenki azt higgye, ő mennyire szeret, és hogy mennyire értékel mindent. azt miért nem írja oda, hogy két percre rá engem hibáztat azért, amiért neki ilyen élete van? vagy hogy hogy utál azért, amiért vagyunk neki? amiért nem úgy sikerült az élete, ahogy másé? miért én tehetek erről? tehetek arról, hogy hárman vagyunk? vagy arról, hogy ez azzal jár, hogy nagyon nehéz ennyi minden felé figyelni? hisz ott a munka, ami után szintén minket tekint olyan dolognak, akiken levezetheti minden feszültségét. vagy tehetek arról, amiért nincs egy barátnője sem? hisz már számtalanszor ültem le mellé, hogy mesélje el, mik a problémái. múltkor sikerült kiböknie. tanácsot is próbáltam adni. elmondtam, hogy eléggé felnőttem már ahhoz, hogy merjen nekem beszélni a bajairól. nem vagyok már hat éves. megértem a problémáit, sőt. cselekedni nem tudok helyette. de többet sem vagyok képes adni egy 18 éves felfogásánál. sőt. szerintem sokkal értelmesebb vagyok, mint néhány osztálytársam. és ezt minden egoizmus nélkül mondom. de én rég túlléptem már sok dolgon ahhoz, hogy ne ragadjak le ott, hogy a legnagyobb problémám az, hogy nem kapom meg azt a magassarkút 13 ezerért, amit kinéztem a zarában, vagy isten tudja hol. nem tudok többet adni. nem tehetek arról, hogy hárman vagyunk. nem tehetek arról, hogy nincs barátnője. nem tehetek arról, hogy ekkora hitelünk van, és arról sem, hogy a munkája szörnyen leszívja. nem tehetek arról sem, hogy nem tud többet keresni. nem tudok kiigazodni. baj, ha nem vagyok otthon, és az is baj, ha otthon vagyok. baj, ha vannak barátaim, mert kritizálja őket megállás nélkül, de az is baj, ha nincs senkim, mert akkor meg egy begyöpösödött különc vagyok. baj, ha van rajtam pár plusz kiló, mert dagadt vagyok, és méginkább elhízok a szerelem miatt, és olyan leszek mint ő. de most, hogy lefogytam, ez is baj, mert ő meg képtelen megcsinálni, és ő egy szar alak, mert ő nem tudja ezt így megtenni, mint én. ja, és még mindig van rajtam 3 vagy 4 kiló, amit mondott. tényleg arra van szükség, hogy látványosan a képeim alatt kommentekben dicsérgessen? a szemembe dicsérjen. nekem mondja, hogy jól áll egy felső, ne pedig azért óbégasson, bármikor meglát valami rövidebben, hogy nagyok a combjaim, vagy széles a csípőm, vagy isten tudja. tényleg! én ezeket már rég feladtam. rájöttem, hogy hiába kerülöm őt nagy, hatalmas nagy ívben, akkor is elintézi, hogy haza kelljen jönnöm a világ másik feléről egy olyan munkáért, ami 15 perc alatt megvan. nem baj. én ezek ellenére is mosolygok. csendben dühöngök, mert tudom, hogy hangosan már nincs rá szükség. imádok élni, imádok mosolyogni, imádok vidám lenni, és egyszerűen nem fogja az életkedvemet, és a napjaimat tönkretenni. túlságosan szeretek ahhoz itt, ezen a szuper Földön lenni, hogy miatta eldobjam minden jó érzésem. ennek ellenére sem tudom nem szeretni. inkább csak képtelen vagyok megbocsátani. és erre minden egyes nap rádöbbenek. és tudom, hogy muszáj leszek megtanulni majd felnőttként ezeket a dolgokat mind-mind félrerakni. mert ezek a dolgok, amik történtek ez a pár év alatt, teljesen megváltoztattak. és nem annak köszönhető ez, hogy kamaszodom. persze, folyamatosan egyre érettebb vagyok. de már rég túlléptem az idióta korszakomon. réges rég, és ezt ő is megmondta.

akkor miért bánt még mindig?