kávé- és csokimániákus, aki imád utazni és táncolni. arcának örök része a mosoly. imád olvasni, főleg spirituális könyveket. tánctanár, szóval 25 tehetséges gyerek második anyukája. kifejezetten emberszerető, és Brendonra kereszelt mackójával alszik. imádja a természetes kozmetikumokkal foglalkozó eladói munkáját. szerelme a hatalmas német dog kutyusa, Zeusz. imádja, mikor ölébe hajtja hatalmas fejét. kedvenc pillanatai egyike az, mikor kávézhat, és egy jót lelkizhet egy melegszívű barátnőjével. na meg mikor tumblr-ről inspirálódhat. nem utolsósorban van egy szerelme, csak is az egyetlen: Cirmosnak hívják. szerelmes a tappancsaiba immáron 4 éve. ó, és ő csinálja a legfinomabb gyümismézesteát. 
ez nem igazságos
eufória
a szerelem olyan, mint a kábítószer. először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. aztán másnap többet akarsz. még nem váltál függővé, de annyira jólesett az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. de aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. ekkor már három óráig gondolsz Rá, és csak két percre tudod elfelejteni. ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. és ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.
Paulo Coelho
day 1
belegondolok, mennyire bájos arca van, mikor olyan szélesre húzza száját nevetés közben, és megjelenik az az aranyos gödröcske a szája két szélén.
elmosolyodom.
annyi ilyen pillanat volt már!
több ezer kilométerre utazott el. tíz napra. mondhatnám, hogy tíz keserves napra, de igyekszem úgy gondolkodni, hogy ez az idő most a pihenésről és magamról szól. szeretnék nem átesni a ló túloldalára, és magamba fordulni túlságosan, azon gondolkodva, vajon épp mit csinálnánk, ha itt lenne. túlságosan szerves része az életemnek, vannak olyan megszokott dolgok a hétköznapokban, amik habár természetesnek bizonyulnak nálunk, nélkülük minden olyan idegen. hiszen esténként megrögzötten félek elaludni, és ő minden áldott nap addig beszél nekem telefonon, míg kellőképp nem álmosodom el. és valamiért nem unjuk egymást. néha perceket, máskor órákat tudunk beszélni. titkokat osztunk meg, míg én a takaró alatt kucorgok, ő pedig éjszakai életmódját élve épp tyúkokat etet az interneten. (igen. tyúkokat!) naponta mesélem neki az apró-cseprő dolgaimat, problémáimat, örömeimet, és ez már annyira megszokott! dórival nem tudok napi szinten telefonálni, és nem tudom hajnali kettőkor hívogatni mobilon, ha nem tudok elaludni. imádom, de vannak határok természetesen barátság terén is, az meg más kérdés hogy egyikőnk kártyáján sincs pénz.
éjszaka dávidnál nem aludtunk semmit, maximum 2 órát csak.
hiányzik, bár lehet hogy az agyam már tudatosan azt hajtogatja, hogy mennyire messze van, pedig még csak a reptéren vannak. nem mentem ki velük, csak félútig, hajnalban, jéghidegben mentem haza. igyekeztem a lehető legjobban visszatartani a könnyeket, de persze nem sikerült. láttam, hogy szomorú - azt mondta nincs kedve menni. pedig tudom, hogy jól fogja érezni magát. és én is.
csak még fogalmam sincs, hogy!
számtalanszor elmondta, hogy hiányozni fogok nagyon, és hogy siet haza. és persze azt is mondta, hogy ne búslakodjak. hamar eltelik ez a 10 nap.
olvasnom kéne még többet - épp a harmadik nicholas sparks könyvemet olvasom, kaptam hatot! az utolsó dal (the last song) van épp soron -, nagyokat relaxálnom a kádban, nagyokat kéne aludnom, és mosolyognom. persze, nem halok bele! ez mind olyan piti dolognak tűnik, tényleg. van életem, nem leszek depressziós, mert kiment izraelbe. csak ez a harmadik alkalom, hogy elutazott ez a tíz hónap alatt, és eddig az egyik tíz napos borzasztó volt. a második kevésbé, mert ott dórival nyaraltunk, és irtó jól szórakoztunk.
ha már itt tartunk itt van dóri is! megyünk jövőhéten bécsbe - bár kicsit aggódom emiatt, ő tudja miért. igyekszem dolgozni rajta. szerintem a kellőnél jobban fogom zaklatni, így is folyton a nyakán lógok, ezek után meg főleg! hiányzik. várom már a pénteket, pedig olyan messzinek tűnik! de remélem jól sül el.
december 7.-én jön haza, kedden. pénteken pedig egy hatalmas buli van kilátásban, limuzinnal, és hatalmasan aranyos lányokkal/fiúkkal. az egyik felem nem akar menni valamiért, főleg azért, mert tudom, hogy akkor még csak 2-3 napja van itthon, és ilyenkor biztosan vele akarok majd lenni. a másik felem meg nagyon menne, és azon gondolkodik folyton, hogy mit vegyen fel, vagy hogy ott lesz még a szombat-vasárnap és az utána következő megannyi nap is. természetesen megyek, mert a limó felét már kifizettük, már csak egy jó cipő kéne, meg valami felső... dóri viszont csinál nekem leopárdos sminket, meg begöndörít, és aaannyira jó lesz ^-^
nem tudok aludni, folyton görcsben áll a gyomrom. percenként a mobilomat lesem, hogy mikor hív fel, hogy elindultak. szomorú vagyok. van még hátra tanulnivalóm is, és tudom, hogy jót tenne, ha aludnék egy nagyot. csak nem merek.
nem tudom miért
ne kérdezzétek
farmer
minden azzal a fekete farmerral kezdődött!
mert a fekete farmer makacs, drága, és egyszerűen képtelenség megoldani, hogy együtt legyünk ezentúl. a fekete farmer ragaszkodik máshoz, mindenhol és mindenkivel lenni akar, engem pedig folyton kerül - bár ne tenné! titkon elátkoztam magamban mindenkit, akin az átkozott ruhadarab feszült, pedig ők biztosan olcsóbban juthattak hozzá. talán egy kínaitól szerezték, olcsón. vagy leárazáskor. vagy bármikor.
de az én fekete farmerom, az nem!
az makacs
és sosem akar az enyém lenni
pedig bár megtenné
igazából nem is tudom, hol kezdjem. kissé bűntudatom van amiatt, amiért mostanában totálisan depresszív szövegeket írtam. azt hiszem, tényleg egy kis nyugalmi időre volt szükségem, és a ma esti forró fürdő is megtette a hatását. az órarendünk elég pocsék, hétfő-kedd-szerda egyhuzamban 8-tól fél 3-ig benn ücsörgünk. az utána következő napon csütörtök 5 órám lenne, de benn kell maradnom nyolcadikban, mert jelentkeztem angol nyelvvizsgafelkészítőre, ami őszintén szólva semmit nem ér. pénteken meg össz 4 órára megyünk be, amiből egy tesi (felmentett vagyok).
ez a hét egyszerűen pocsékul indult, és remélem most már kicsit normálisabb kerékvágásba vált át. elég húzós, és pörgős az egész, szombaton verseny, vasárnap dávid utazik 10 napra Izraelbe, holnap fellépőgatyáért kell mennem, edzésem lesz utána, aztán péntek is... és úgy érzem nem egy pihis, sokat-együtt levős nyugis hét után megy el, hanem egy feszült, szar, kiborulással teli hét után, amit végig tőlem hallgathat... bár lehet ez csak az én sztereotípiám
örülök, hogy anyuval ennyire jól megvagyunk. mondhatni már jó pár hete igazán jól kijövünk, és pár nézeteltérést leszámítva szerintem közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha. valószínűleg köze van ennek a balesethez is - mert igen, hogyne lenne -, de legalább mi összetartunk, ahogy a család többi tagja is.
amúgy fáj a füjem, meg kezdődő arcüreggyulladásom van, de kaptam gyógyszert!
jeah
egyetlen
néha csak egyetlen kívánságom lenne. csak egyetlen egy, valami olyan, ami más életét tenné újra egészségessé, valami olyan, ami mást tenne boldoggá, valami olyan, amitől más újra mosolyoghatna. valami olyan, ami miatt ezrek lélegeznének fel megkönnyebbülten, valami olyan, amiért igazán érdemes lenne élni. valami olyan, amitől könny csordulna ki szememből, valami olyan, amit sosem tudnék elégszer megköszönni. valami olyan, amitől újra az a csodálatos melegség fogna el, valami olyan, amitől egyetlen szó milliókat érhetne. valami olyan, amivel megtanulhatnám, hogy nem tudom elégszer megköszönni azt, hogy élek, hogy vannak, akik szeretnek, hogy van családom, tető a fejem fölött, és van egy valaki, akit mindig is szeretni fogok, és szerethetek
még ha nem is tudom most elmondani neki
az igazság az, hogy csak egyetlen kívánságom lenne
egyetlen egy
az igazság az, hogy csak egyetlen kívánságom lenne
egyetlen egy
- saját -
igazából nem tudom, mit írjak. nehéz írni. sokszor nyitottam meg a blog ablakát, vagy határoztam el, hogy ma igenis írni fogok, mesélni, kiönteni mindazt, ami az elmúlt két hétben történt, de valahogy nem éreztem rá magam eléggé felkészültnek. és most sem érzem annak magam.
nem mondom, hogy nem fáj. de, borzasztóan fáj. nagyon mély tehernek és szomorúságnak érzem az egészet, és akárhányszor hosszadalmasabban beszélek vagy írok róla, elsírom magam. nem tettem túl magam rajta, és egy ideig nem is fogom. egyszerűen csak telik az idő, ami enyhíti valamennyire a dolgokat. nem enyhíti. rosszul fejeztem ki magam. tompítja.
csak telik az idő, csigalassúsággal, vagy robogó vonatként. némelyik nap annyira egybefolyik, hogy az unalom és a fáradtság szinte megöl, máskor pedig mire észbekapok, eltelt a nap, akármennyire üresnek éreztem azt, már aludni kell. nem tudom kialudni magam eléggé, soha. órákat akarnék aludni, hosszas órákat, annyit, hogy átaludhassak egy egész napot, egy hetet, egy évet, hosszú időt.
az egész pocsék hangulatot csak tetézi a rossz idő, amit annyira utálok. sokszor örülök neki, de most nem tudok. úgy érzem, egyszerűen közönségesen azt mutatja, ahogy érzek. pocsékul
nem tudok odafigyelni semmire. képtelen vagyok igazán komolyan koncentrálni, és mindent félvállról veszek. egyszerűen nem érdekel. a külvilágnak mosolygok - és isten a tanúm rá, hogy igyekszem jól csinálni -; nem szeretném, ha letörtnek látnának. azt látták, hogy pár nap után újra mosolyogtam, újra velük voltam, újra ebédelni akartam, emiatt megnyugodtak. amúgy sem lenne szükségem a szánakozásukra. és most nem őket hibáztatom!
egyszerűen mindent összevissza érzek. hol lenn vagyok, aztán felkaparom magamat pár óra vagy nap erejéig, és megint itt kötök ki. sírógörcseim vannak, és sokszor a sötétben, edzés felé menet pityergem ki magam, hogy mielőtt kérdezősködni kezdenének, ne előttük kezdjem előről az egészet.
próbálok pár dologba menekülni. sokat olvasok, és többé-kevésbé a tánc is elveszi a figyelmemet mindenről. bár nem várok egy edzést sem, sőt, még a most szombaton lévő országos versenyemet sem, amiben duóban és csoportban is hatalmasat kéne teljesítenem, lévén, hogy a csapatot én viszem szinte középen első sorban végig, túl nehéz feladatnak tűnik most. egyszerűen csak nem érdekel. nem tudok mit kezdeni magammal. majd lesz, ami lesz. természetesen bele fogok mindent adni, elhagyni nem fogom magamat. ezt megfogadtam. ennyire szerencsétlen nem leszek.
most is ezt az egészet önsajnáltatásnak érzem. nem tudom. semmit nem tudok, minden mindegy, és igazából
leszarom
sajnálom
hát minek?
belefáradtam
felemészt
egyszerűen nem tudom mit írjak.
fogalmam sincs
borzasztóan mérges vagyok
nagyon
csalódott, és végtelenül szomorú
belül teljesen felemészt nem tudom. teljesen. tényleg. éjszaka arra ébredtem, hogy egész testemből remegek, és öklendezek, mint egy őrült, aki még hányni sem képes. 5 napja nem alszom normálisan.
kimerült vagyok, időre lenne szükségem, sok időre
nagyon sokra
de ez a baszott világ nem vár rám
nem vagyok képes tanulni. nem megy. nem tudok semmire koncentrálni. szétmegy mindenem, iszonyatosan frusztrált is vagyok, és nem tudom kiverni a fejemből
ránézek a kislányra, és annyira aranyos. odáig vagyok érte. de akárhányszor ránézek, folyton őt látom benne
nem megy, az istenért, és mindenki sajnálkozik
ne sajnálkozzanak! nem kérek belőle!
csak valaki mondja, hogy nem történt megtényleg
hogy ez csak egy álom
egybefolynak a napok
és nagyon fáj
nagyon
sírok
fogalmam
sincs, hogy fogok kibírni a suliban 7 órát, és még egy edzést is.fogalmam sincs
egy szót sem tudok semmiből
szeretlek
ha visszaforgathatnám az időt, talán úgy két és fél hónappal ezelőttre, elmondanám, mennyire hálás vagyok neki ezért a 17 évemért, amiért mindig itt volt mellettem. talán mosolyognék kedvesen, és meghitten, miközben átölelném, és megpuszilgatnám az arcát, és az orrát közben, amivel még 13 éves koromban szórakoztunk. talán megköszönném neki, hogy mennyire hálás vagyok neki azért, amiért ott volt az első szerelmi csalódásomnál, az első igazi tánc fellépéseimen, az első baráti összeveszésemnél, és mindig ott volt, amikor anyuékkal összekaptunk. kiállt mellettem, és az ő maga végeláthatatlan türelmével és szeretetével adott nekem akkora lelki erőt a nehéz időkben, amiért örökké hálás leszek neki. évekig vágyott az egyetlen keresztapukámmal egy olyan kislányra, mint aki két hónappal ezelőtt született meg. felemeltem kezeimet róla, ezentúl hivatalosan is úgy éreztem, megérkezett nekik az az ajándék, ahova én már nem kellek. felnőttem, az életemet egyedül kell rendeznem. ezentúl már a felnövőben lévő barátnőkkel kell majd megosztanom a legtitkosabb dolgaimat, és ezentúl majd havonta egyszer vagy kétszer látjuk egymást életem első igazi unokahúgával és vele.
tegnap reggel nyolc órakor rémálomra ébredtem. és még most sem vagyok képes felébredni belőle.
azt várom, hogy felkelek. felkelek, és őrülten dobogó szívvel megyek az arcomat megmosni, hogy felhívhassam az egyetlen keresztanyámat, hogy "Képzeld Niki, mennyire szörnyűséget álmodtam!"
mégis megtörtént.
megtette
zokogok
tegnap reggel nyolc órakor egy olyan sms-t küldött anyukámnak, amitől tönkretette az egész családot, az összes szerető ismerősét.
a keresztapám hajnalban dolgozni indult
később ő megetette a kicsit, betakargatta, elaltatta, majd írt egy sms-t anyukámnak, aki a nővére és egyben legjobb barátja is. búcsú sms-t. hogy mennyire szeretett minket, és vigyázzunk a kislányára, mert ő nem képes eléggé szeretni. és nagyon szereti a férjét.
megvágta magát, és leugrott a negyedik emeletről. ki, az ablakon
olyan szinten fájdalmas belegondolni abba, amit tett, hogy képtelen vagyok másra gondolni. a tudat úgy hasít belém, hogy azt hiszem, beleőrülök
ÉL
két betű
még most is
küzdöttem érte. úgy küzdöttem érte, mint még soha. nem voltam képes sírni.
fogalmam sincs, hogy volt lelki erőm. fogalmam sincs
anyukám sikított, kiabált, ordított, sírt, apukám két utcával arrébb volt pont vásárolni nekünk. mi busszal 40 percre lakunk, így nem lehettünk ott
a nagymamám és az apukám látták
látták őt, ott
ott a földön, összetört koponyával, állkapoccsal, csigolyákkal, medencékkel, légmellel, és deréktól lefelé eltört összes csonttal
le akarták vágni mindkét lábát, de küzdöttünk, és helyrehozták
és lélegzett
mozgott
végig
küzdött, és én küzdöttem érte
nem hagyhatsz itt, nem teheted ezt meg velem, se mással!
nagyon szeretlek
mesterséges kómában fekszik egy többórás műtét után a balesetin
10 nap
tíz napon keresztül lesz életveszélyben
az orvos szerint minden egyes napért hálásnak kell lennünk, de megmenthető
nincs más hátra, mint remélni
reménykedni, hogy élni fog, és felépül
keresztanyu!
hálás vagyok neked, hogy itt voltál, és itt vagy nekünk. hálás vagyok, amiért átsegítettél mindenen. hálás vagyok hogy ennyire szerettél és szeretsz, hálás vagyok, amiért életem legmeghatározóbb személye vagy.
és sajnálom
sajnálom, hogy nem vettük észre. sajnálom, hogy nem tudtam elégszer elmondani, mennyire szeretlek, sajnálom, hogy a növésemmel kapcsolatban azt hitted, hogy már nincs szükségem annyi beszélgetésre. sajnálom, hogy nem mondhattam el elégszer mennyire mennyire de mennyire
szeretlek
az unokahúgomat tegnap óta mi neveljük. a lelkileg teljesen összetört keresztapám hozzánk fog költözni, a nappaliba. a nagymamám amíg dolgozik anyu és apu, valamint keresztapu minden reggel 40 percet buszozik hozzánk, és délutánig vigyáz a már húgomként tekintett unokahúgomra
nem tudom mi fáj jobban. nem tudom, hogy egyáltalán hogy vagyok képes erről írni.
szavakba önthetetlen
szavakba önthetetlen
olyan szintű fájdalom és szomorúság, csalódottság uralkodik most a szívemen, hogy nem tudom mikor éreztem ilyet utoljára
nem tudom
hogy tehette meg? hogy volt képes ilyet tenni? hogy bírta élete legnagyobb rémálmát valósággá formálni?
hogy juthatott ilyen szintre úgy, hogy senki nem vette észre rajta?
hogy volt képes itthagyni a saját kislányát, és a férjét, egymagára?
hogy volt képes azt hinni, hogy nem szereti eléggé őt?
hogy volt képes egyáltalán ilyenre?
előre tervezte? fokozatosan esett depresszióba?
sokk alatt állok tegnap óta
olyan trauma ez most, hogy fogalmam sincs hogy dolgozzam fel
sírjak, ne sírjak?
beszéljek, vagy ne beszéljek róla?
aludjak, vagy járkáljak fel-alá?
gondolkodjak, vagy ne gondolkodjak?
reméljek vagy sírjak?
esetleg mindkettő?
a szemeimet vörösre sírtam, és nyugtatóval voltam képes elaludni
még most is hat azt hiszem
képtelen vagyok úgy sírni egész nap, mint tegnap
nem tudok megtenni egy lépést se úgy, hogy ne jusson valamiről eszembe
miért nem szólt?
MIÉRT?
miért nem vettük észre?
miért?
képtelen vagyok elhinni
képtelen
annyira fáj
annyira
hogy hasít
szétszed
széttép
szakít
nem! nem tudom leírni mekkora fájdalom!
képtelen vagyok rá
nem tudok róla beszélni
sajnálom
tudod
tudod van, amikor nem értünk egyet
tudod van, amikor annyira megnevettetsz, hogy órákig csak nevetni tudnék rajtad
tudod van, amikor az a finom parfüm van rajtad
tudod van, amikor csíntalanul, csendben mosolygok rád
tudod van, amikor csak szitkozódom, és szidok mindenkit
tudod van, amikor fáradtan dőlsz a vállamra
tudod van, amikor csikorgatod a fogaid, és néha felhorkansz álmodban
tudod van, amikor a hajadba túrok
tudod van, amikor cirógatod a hátam
tudod van, amikor órákig kenegetném a lábad, hogy segítsek rajta
tudod van, amikor a fornetti sajtos-sonkás burekkészletét felvásárolnám neked
tudod van, amikor kínos helyzetekben is ott vagy, hogy kinevess, mégsem esik rosszul
tudod van, amikor ott, a busz hátsó ülésén álmodozom nagy dolgokról veled
tudod van, amikor egy teljesen átlagos témán hatalmasat veszekedünk
tudod van, amikor már mindenen csak nevetni tudok
tudod van, amikor azt érzem, nem tudok segíteni
tudod van, amikor eszembe jut ez a pár hónap, amit átéltünk
tudod van, amikor elmosolyodom a macidat szorongatva
tudod van, amikor egyetlen mosolyod ad erőt arra, hogy túléljek egy pocsék hetet
tudod van, amikor félhangosan éneklek, és te könyörögsz, hogy írjam le
tudod van, amikor a világ összes biciklijét vagy egészséges jobb lábát összeszedném neked, ha ezáltal meggyógyulhatnál
tudod van, amikor nem értem, hogy lehetek ennyire szerencsés
tudod van, amikor pocsék napod van
tudod van, amikor pár órát aludtál
tudod van, amikor megértően bólintok neked, bármennyire nem értem, miről beszélsz
tudod van, amikor kifogy az utolsó vattacukor parfüm is - örömödre
tudod van, amikor igazán próbálom megérteni a foci bármilyen fajta örömét
tudod van, amikor elmosolyodom, ha bekapcsolom a TV-t, és 15 sportcsatornát kell átlépnem miattad
tudod van, amikor elgondolkodok, hogy ted mosby-nál is őrültebb vagy
tudod van, amikor kifogyok az összes sorból
tudod van, amikor azt kell írjam ide, kis betűkkel hogy
szeretlek
igazából
fogalmam sincs, hogy hogy kezdjek bele. az előző csodálatos bejegyzésemet kitöröltem, mert dóri folyton talált benne hibát, és egy idő után már csak engem parodizáltunk.és igen, voltam nála most, akármennyire beteg is vagyok. szerencsére azért már a negyedik-ötödik hársfavirág teám után kezdek kicsit jobban lenni úgy igazán. jól éreztem magam nagyon, és borzasztóan jó volt sötétben hazabuszozni -
úgy érzem dáviddal most minden rendben. megint olyan minden, mint rég volt. nevetünk, szeretünk, élünk. mintha minden kezdene fellendülni! kezdem érezni a szünet igazi lényegét végre, pihenek, dórizok, dávidozok, és a betegségből kezdek kigyógyulni. finomakat eszem, nevetek, és még alvásra is van időm. holnap meg megyek mackóhoz aludni. nagyon várom!
valamint most szereztem be rengeteg új képet, és annyira tetszenek! már így is van egy rakat mappám hasonló képekből, de most nyolcvanezer linket kaptam egy barátnőmtől, úgyhogy kezdődik a képvadászat!
- erről jut eszembe, még a szünetben rendetrakok a gépemen! -
legyetek jók, nevessetek sokat!
Name: Your name
Mochafrappes has been my official personal blogging site since 2009. I normally don't change my URL names
unless I have to for crucial reasons. It first started off with "ichooseyoumikichu", and I blogged for about 3 months and then I totally abandoned my blog for another
3+ months for tumblr. After getting used to tumblr, I only saw tumblr as a quick blogging site, and I moved back to blogspot because I can't seem to find tumblr as a serious personal blog, I think it's more for reblogging ideas and images.
Travel to Japan 
