folyton úgy érzem, bizonyítanom kell. arról még fogalmam sincs, hogy hogy csinálom meg, de tudom, bizonyítanom kell. a sarkamra kell állnom, időt kell szánnom rá, és meg kell mutatnom, mit tudok. őszintén szólva, miután sikerült bekerülnöm ide, ellustultam. tényleg, és kevésbé foglalkozom vele. pedig rohadtul kezdek lemaradni - lévén a hétvégi betegség miatt is -, és valamiért most úgy érzem, meg kell mutatnom, hogy igazából mit is tudok. a lényem másik része pedig azt hajtogatja, hogy valójában menekülök. valamiért sikerült elhitetnie velem, hogy kevés vagyok ehhez. vagy hogy ő mennyivel jobb nálam. simán beossza az életét, annyira egyszerű, és gyerekesen szánalmas a felfogása! de nem akarom szidni. magamat is próbálom kontrollálni, nincs értelme haragudni a másikra. meg kell bocsátanom neki, ő ilyen. viszont legközelebb ki kell állnom, ahogy múltkor is. és ha nem ért meg, legalább az én nagy számat is kicsit kinyitottam, ugyanis az utóbbi időben egyáltalán nem tettem így. kerülöm a vitát. vagy igazából nincs is kivel. akivel meg ha van, hamar kibékülünk. talán a vita is vezet valamire. arra, hogy kiismerjük egymás rosszabb oldalát is. de ha lehetne, én elkerülném. szó sincs róla- most jön a magyarázkodós rész -, én mindig kiállok magamért, legalábbis ha úgy adódik helyzet. amúgy meg kerülöm a konfliktust. és értetlenül nézem azokat is, akik napi szinten vitát szítanak maguk körül. fortyognak, dühöngenek. nekem nincs szükségem rá ... szomorúvá, és dühössé tesz. azt meg nem szeretem

lényegében véve, folyton a hétvégéket várom. bár aztán eszembe jut, hogy előképző edzésem van, vagy versenyem, és valamiért mindig görcsbe rándul a gyomrom. egy lényem még mindig nem akarja. furcsa. kihívás előtt állok, és nem tudom hogy a fenébe kezdjek neki a leküzdésének. még nagyon kevésnek érzem magam. meg valamiért úgy érzem kéne ötször ennyi életerő, hogy ne essek össze hétvégente esténként fél 10 után. kávét kell innom lassan, hogy bírjam szusszal.

valamint a suliba is még inkább bele kell húznom. most megint ellustultam. jön a tavasz, a jókedv, a nyár, és egyre inkább megy el a kedvem attól, hogy a könyv fölött görnyedjek. szó sincs arról, hogy kevesebbet tanulnék. hisz muszáj. csak legszívesebben most kisúvasztanám az előképző edzéseket, az angol magántanárt keddenként, a hétvégi kötelező dolgokat, és egész nap csak fetrengenék otthon, dáviddal, vagy mennék vásárolgatni, meg nézelődgetni dórival, vagy fene tudja. bár anyu szerint nagyon unalmas lenne. szerintem is. de lehet ezért várom a nyarat. a pihenés miatt. meg amiatt, mert olyan szabad az ember. mint a madár, ja!

amúgy ma befestettük a hajam. úgy féltem, hogy egyszer baja lesz a festéstől. pedig olyan szép, puha. holnap elmegyek fodrászhoz. kizárólagosan a tört részt megnyisszantja, aztán növesztem tovább. már egész hosszú.

holnap el kell mennem egy igazolásért, sajnos. - barom vagyok, nem is tudom mit hittem

aztán délután itthon neki kell ülnöm, és koreográfián kell agyalnom

aztán pénteken meg kell tartanom két edzést is, és össze kéne hoznom a duó végét is.

aztán dáviddal fáradtan pihenhetek, meg a metrón hazafele tömhetem a fejem mekivel

aztán csinálnom kell tiramisut este, megmutatni a fiegel családnak, hogy hogy kell - konyhatündérkedek újabban! és nagyon élvezem

aztán hétvégén pihenni akarok. soksoksokat, meg addig jó kedvvel menni előképzőre, megmegmeg megtanulni stressz nélkül az angoltanárnak az angol szavakat, és sorolhatnám

ó, mamám, szeretnék jegesteával kicsüccsenni a teraszra, olvasni, sokat, és pihenni

na, azt hiszem dr house-zal búcsúzom szép álmokkal, csókolok mindenkit!