egy angyallány napjai ;

egymaga

belefáradtam abba, hogy soha nem írok. hogy minden egyes gondolatomat saját magam raktározzam el, hogy minden egyes megnyitott 'új bejegyzés' ablakot bezárjak. hogy halogassam az írást addig, ameddig tökéletes hátteret és sablont találok a blognak, holott csak nem akarok szembenézni a problémáimmal. hogy gondolkodjak, majd pedig végül arra a következtetésre jussak, hogy nem fog senki megérteni. hogy fogalma sem lesz soha, senkinek, mi dúl bennem. a lelkemben, itt belül. hogy soha nem fogják ezt a családi helyzetet megérteni. nem fogják azokat az érzelmeket átélni, amit én szerelemnek vagy szomorúságnak hívok. soha nem fognak annyi könnyet hullajtani amennyit én hullajtottam az elmúlt két napban. soha nem fog senki annyi vizet inni, amennyit én iszok, hogy a stresszt pótcselekvésekkel kezeljem. soha senki nem fog remegni, rohamokat kapni, amikor a teste úgy érzi nem bírja tovább. soha senki nem tud olyan mosolyt festeni az arcára, amilyen én szoktam. soha senki nem fog úgy törődni az emberekkel, mint ahogy én törődtem velük, veled. soha nem fogja senki azt a fájdalmat megérezni, amit én élek át. soha, senki nem megy ki éjszakánként pisilni, hogy elüsse az időt, hogy az éjszaka pár perce elteljen, és megpróbálja elterelni a gondolatait. és eljöjjön egy újabb reggel ...
amikor ráeszmélhetek, hogy nem változott semmi

muszáj írnom. muszáj, mert ha ezt egyedül rendezem le, belegebedek.
egyedül vagyok, mint a kisujjam. és nem értem. nem értem, hogy jutott el idáig. hogy alázhattak meg, hogy hazudhattak a szemembe, hogy verhettek át, hogy hitethették el velem ezt akár pár órára is. hogy használhatták ki a bűntudatom, a lelkiismeretem, a lényem, engem, hogy felejthették el az összes együtt töltött időt, hogy lehettek elvakultak, és hogyan lehet, hogy képtelen vagyok a szavaknak hinni? hogy lehet, hogy halott reménysugarakat táplálok, hogy a zokogás közben a könnyeimben keresek választ? hogy lehet, hogy mindez megtörtént? hogy lehet, hogy a hátam mögött így kellett megtudnom? hogy törnek rám ilyen rossz megérzések? hogyan nem törődhettél velem? hogy felejthettél el? hogy kockáztathattál? hogy figyelhettél rá, helyettem? hogy tehetted?
nem tudok tükörbe nézni. nem tudok aludni, nem tudok enni. nem tudok nevetni, vagy ha igen, elfojtottan. mert pár másodpercre rá meg kell állítanom a könnyeimet. ha valaki beszél hozzám, még akkor is kísért. akkor is gondolkodom. nem tudom leállítani. a gyomrom ég, görcsöl, fáj, a szám kiszáradt.
egy kihasznált kukacnak érzem magam
egy apró kukacnak
akinek fogalma sincs, hogy mit csináljon.

tehetetlennek érzem magam. tehetetlenül ülök, bámulok a semmibe. mondanám, hogy üres vagyok, de egyáltalán nincs így. az érzelmeim pont hogy a tetőhágra vágtak. a szélsőségeket tesztelgetik. hogy meddig bírom.
és a szívem hiába érzem ólomnehéznek, egy apró hang folyton azt suttogja, remélj. és minden rendbe jön.

a szívem azonban csak húz, húz, és húz. és én nem tudom meddig fogok kitartani.

erős lány vagyok? ő gyengének hitt. ennyi ismeretség után is gyengének hitt. pedig ha az ember logikusan végiggondolja... de persze, az nem megy. a logika. egy egyszerű végiggondolás. ismeretség. emlékek, gondolkodás. én. és az ember rájön a legvégén, hogy rohadtul nem stimmel ezzel a lánnyal valami.
mert minden egyes szar után valamiért talpra áll. és mégha csak magában is vív hatalmas háborút, ő küzd.

egymagában

? "egymaga" was Posted On: 2011. május 6., péntek @13:37 | 0 hozzászólások ?

« Older posts | Newer posts»